Vasárnap: Szóra sem érdemes, alig dolgoztam, már nem volt sötét, mikor elindultam hazulról, még nem volt sötét, mikor hazaérkeztem... Laza nap.
Hogy ma se maradjunk bejegyzés nélkül, felvillantom a Magyar Vízfejű Hivatallal kapcsolatos múltam egy üde színfoltját.
Történt vala pedig, hogy a ködbe vesző múlt időkben a Dehogyverlekát biztosítónál dolgoztam, az Oltári adatbázis-kezelővel. Nem lehetett nem szeretni: segítőkész, gyors, logikus, pont annyit segít a programozási feladatokban, amennyivel még nem válik idegesítővé, mindene megvan, mindent meg lehet vele oldani, könnyen, gyorsan, biztonságosan; amit nem, arra utóbb mindig kiderült, hogy van rá egyszerűbb megoldás is, amit pedig már de.
Miért, miért nem - külön téma lehetne -, elkerültem onnan, ide az Ittésmost & Co-hoz, ahol már akkor is serény munka folyt az MVH részére. Az MVH vízfejébe vette a modernizálást, ehhez kellett egy adatbázis-kezelő is. Két versenyző maradt a színen: Az Oltári cég terméke - és az Irtózaté. Az Irtózat egy irtózat; iszonyatosan fapados, korrekt hibaüzenet helyett gyakran csak a "syntax error" járja, beépített függvényei jóformán nincsenek, a tárolt eljárások scriptjeiben vétett hibák - pl.: hivatkozás egy nem létező változóra! - csak akkor derülnek ki, ha a végrehajtás eljut oda (az Oltári ezt természetesen már fordítás közben kiszúrta), szóval, leginkább egy DOS-os, mit DOS-os! CP/M-es időkből itt maradt kövületnek tűnik. Csak nagyobb. Hja, ééés... drágább!
Nos, mivel a két versenyző közötti döntéshez kérték a mi véleményünket is, tételesen, pontokba foglalva leírtuk a különbségeket, hogy még egy süketnéma szárnyaszegett denevérnek is nyilvánvaló volt, melyiket érdemes választani. A másik játékos, akinek véleménye lehetett az ügyben, nem egy másik cég volt, hanem Döntéshozó úr, a megfelelő székben ülő igazgató.
Sejthető, hogy nem firkálgatnék ennyit, ha ésszerű döntést hozott volna. Persze, hogy nem tette! Azóta se vagyok benne biztos, hogy vajon tud-e olvasni.
Az MVH-ra jellemző döntéseket tovább is lehet ecsetelni. Például: A számukra megírt rendszer fejlesztő eszköze a Programozók Álma fejlesztőrendszer. Nem ma kezdtük a munkát, az akkori verzió még a... ööö, szóval, Picike verziószámot viselte. (Amúgy azért adok minden részletnek ilyen hülye neveket, mert az MVH olyan titoktartási nyilatkozatott íratott velünk alá, hogy még az is szerződésszegésnek minősül, ha elárulom, hogy a verebek a szélrózsa melyik irányába csiripelnek a székház tetején.) Nos, az idő haladt, kijött a Nagyobbacska verzószámú változat, sőt, azóta már a Mégnagyobbnál tartunk, amivel könnyebben, gyorsabban, kényelmesebben tudunk dolgozni. Mármint másnak. Mert az MVH nem és nem egyezik bele hogy a rendszert átmigráljuk nagyobb verziószámú környezetbe. Ez semmibe nem kerülne, a forrást kellene újrafordítani Nagyobbacska és Mégnagyobb verziószám alatt, két órán belül megvan, kipróbáltuk, teszteltük, minden klappol, de nem... Még pénzébe se kerülne az MVH-nak, idejébe se, semmibe, csak nekünk lenne könnyebb az életünk, de jajnehogymár megváltozzon valami...
Persze, nem csak az MVH-nál tudnak okos döntéseket hozni. Még a Dehogyverlekát biztosító előtti időben a Királyi Gemkapocsgyár informatikusa voltam. Az egyik első informatikusa, merthogy akkor szerezték be a cég történelmének első számítógépeit. Kértek is mindenféle árajánlatokat nagy tétel PC-re, mindenféle cégtől. Hasonló tételszámot akkoriban kis hazánkban nem sokan voltak hajlandók leszállítani, de akadt pár jelentkező; ezek egyike a Pofátlan Bestia cég volt. Ajánlatában részletesen leírta a szállítani kívánt gépek technikai paramétereit, amik már akkor is - bőven az ezredforduló előtt! - tragikomikusnak voltak nevezhetők, de inkább csak kész röhejnek. Puszta fejszámolással el lehetett dönteni, hogy ezek a gépek vízforralóvá szublimálnak, ha a 3.1-es Windows alatt elindítják rajtuk a passziánszt. Igaz, DOS alatt, ha kicsit köhögve is, de megfelelnek - bár legfeljebb csak virágtartónak. A cég pofátlanságát jellemzi, hogy rendelkezésünkre bocsájtottak a szemetükből egy mintadarabot is, ami minden várakozásunkat alulmúlta: egyszerűen elfogadhatatlanul és érthetetlenül lassú volt, olyan teljesítményt nyújtott, mintha nem 386SX-es processzorral szerelt AT, hanem egy közönséges 8086-os XT lett volna. Ez tessék szó szerint érteni: A futtatott programok sebessége eme gépeken ugyanis alig 8-10 százalékkal volt gyorsabb, mint az otthoni, igaz, 8 MHz-es "turbó" XT gépemen, amin puszta emberi kíváncsiságból indítottam el őket.
Ezek után klaviatúránkant epébe és sósavba mártva korrektül leírtuk kendőzetlen vélemnyünket, miszerint a kapott fémdobozokról nem tudjuk, micsodák, de biztosan nem számítógépek; továbbá, amennyiben ezek beszerzése mellett dönt az igazgatóság, úgy feldühödött alkalmazottak fogják őket kihajítani a csukott ablakon.
Az igazgatóság azonban véleményünket eltúlzottnak tartotta, és valóban, az idő őket igazolta: A feldühödött alkalmazottak serege nem őket, hanem az "idióta számítógépbuzikat" akarta volna elevenen ízekre szaggatni, nem túl sűrűn, napjában ha négyszer-ötször fejenként, mert, ugye, azoknak mindegy, hogy mit kell nekik szenvedni, csak számítógép legyen... Végül sikerült kialakítani velük némi modus vivendit; viszonylag hamar rájöttek, hogy a gépekkel dolgozni csak a mi aktív közreműködésünkkel bírnak (mi a teendő az adatok visszanyerése érdekében, ha a winchesterben LESZAKAD AZ ÍRÓ-OLVASÓ FEJ...!!! Nem vicc!!!), így érdemes minket egy darabig még életben hagyni.
A Királyi Gemkapocsgyár számítástechnikai beszerzésekért felelős főembere a rákövetkező évben, közös megegyezéssel, megvált a cégtől. Magyarra fordítva: A kapott kenőpénzből és a plusz elsikkasztott összegből adott annyit a többieknek, hogy az igazgatótanács eltekintsen a feljelentéstől.
